Tony Scott ugyan a patinásabban hangzó Ridley Scott tesója, a bátyó tehetségéből vajmi keveset örökölt. Bár az idősebb testvérnek is nagyjából egyenlő arányban vannak kimagasló, tűrhető és urambocsá’ rossz filmjei, neve hallatán még akkor is valamilyen megelégedettség fogja el a krónikus filmrajongókat. Testvéréről ez nem mondható el: ő legjobb pillanataiban is csak bátyja árnyékában lépked. Tökéletes példázat erre legújabb filmje is, a Hajsza a föld alatt címmel ellátott aktuális metró eltérítős, túszejtős, váltságdíj követelős thriller-akció. Mivel az eredeti, 1974-es film megtekintése hiányzik korábbi filmélményeim közül, így még az a vád sem érhet, hogy a hollywood-i ötlethiány indukálta feldolgozási járvány iránti ellenességem bezavarna a film értékelésekor. Scott aktuális iparosmunkájában agyonhasznált toposzt jár körbe újra, agyonhasznált karakterekkel és maximum egy kicsit meglepő fordulattal. A probléma nem ez, hanem az, hogy mindezt nulla egyéniséggel, stílussal és ötletességgel teszi, vagy csak tétova kísérletet tesz elődei jól bevált kellékeinek izgalmas újrahasznosítására.

A filmre beülve nem lazsálhatunk, rögtön belevágunk a műveletbe: egy Ryder (John Travolta) nevezetű bűnöző kis csapatával csendben, feltűnés nélkül eltérít egy metró-vonat kombót, majd a mintegy 20 túszért pontosan 10 millió dollárt és egy centet követel. Tárgyalópartnere az adott körzet lecsúszott diszpécsere, Walter Garber (Denzel Washington) lesz, s a férfi a későbbiekben is csak a neki szimpatikus közemberrel hajlandó tárgyalni. 1 órát ad a pénz megszerzésére, aztán minden percben megöl egy túszt. Nem viccel, hiszen már rögtön az akció első percei után van halálos áldozat…New York rendőrsége és az erre szakosodott csoport mozgósítja minden erejét, berendelik a polgármestert, megindul a taktikázás, majd a sok időpocsékolás után a pénz megszerzése, ami szokás szerint gondokba ütközik, s közben valahogy fenn kell tartani a banditákat. Természetesen nem ilyen egyszerű a helyzet, hiszen időközben leesik a tantusz, hogy Rydernek milyen háttere van és sokkal nagyobb célok vezérlik, valamint Garberről is kiderül, hogy neki is van mit rejtegetni…

Scott filmje teljesen szokványosan indul, hogy aztán letérjen a kitaposott útról és mégis vakvágányra kerüljön. A forgatókönyv biztosan kellőképpen modernizálta a sztorit, megpróbálta új kontextusba helyezni a történetet (azért ez elvárható), más szempontból viszont sok erényt nem tudott felmutatni. Az egész talán ott siklott ki kissé, hogy Scott nem tudta eldönteni: moralizáló, egzisztenciális problémákat górcső alá vevő, társadalmi kritikát nyújtó, karakterközpontú, thrillerszerű drámát, vagy feszes, mozgalmas, különösebb mondanivalóval nem bíró, de igazán élvezhető, izgalmas thriller-akciót csináljon. Néhány rendezőnek sikerült már a kettőt egyszerre magas színvonalon egybemosni, az én olvasatomban az ő tehetsége ezt nem bírta el, kivételesen az arany középút most nem a jól járható út volt a számára. Főhőseink túl hosszan rinyálnak arról, milyen cudar hely ez a mai modern világ, viszont túl sekélyesen, hogy meghasson minket a dolog és túl sokat, amit még így ez a műfaji keverék elvinne a hátán.

Travolta áll csinos szakállkájával és többnyire morcos, szikár ábrázatával a rossz oldalon, míg Denzel Washington az egyszerű civil polgárból lett hőst formálja meg. A két nagyágyú szerepei rejtenének magukban bőven potenciált, hiszen mindkettejük életében tévedések és rendszer hiányosságai miatt bekövetkezett morális bukások állnak meg, s bár párbeszédeik általában kellően ironikusak is, személyes dilemmáik hangsúlyosak lehetnének, nem sikerül őket kibontani, vagy elvezetni valahová jellemüket, konfliktusaikat és képlékeny viszonyrendszerüket. Elsikkadnak, s egy legkevésbé sem esetlen Garbert látunk, a végére pedig már csak egy ripacskodó Rydert. A közöttük húzódó furcsa ellentét és szimpátia pedig egy erőtlen, súlytalan, félszeg, pátosszal fölöslegesen leöntött utolsó találkozásban csúcsosodik ki. Játékuk  rutinszerűen, csuklóból hozza ugyan a talentumuktól kötelezően elvárható szintet, viszont semmivel nem nyújt többet attól. Nem szóltam még John Turturro ügyefogyott, teljesen komolyan vehetetlen túsztárgyalójáról és James Gandolfini súlytalan, észrevehetetlen polgármesteréről sem. Nem is érdemes.

A sokat képernyőn lévő, mégis keveset „foglalkoztatott”, parlagon hagyott szereplők, valamint a történet „khmm” furcsaságai mellett (Mi a francnak egy kocsikból ás motorokból álló konvoj szállítja a bedugult városban a pénzt, amikor van helikopter? Ketyeg az óra, de Garber nevetséges közjátékában arról vitatkozik feleségével, hogy fél, avagy egy egész teljes gallon tejet hozzon majd haza?) csupán a vizualitásban mutat valami kreativitást a feldolgozás. Az akcióban, klippszerű vágásokban otthonosan mozgó Scott meg is mutatja, mihez ért a leginkább: a csinos felszínhez. A film vágása és fényképezése kiváló és meglehetősen trendi, a magaslati, gyorsított felvételek, a színek kavalkádját nyújtó képúsztatások, és egyéb trükkös kameramozgások a dinamizmus érzetét keltik, amit nem törnek meg a maradék időt folyamatosan jelző kimerevített képek sem. A film designja erősen igyekszik igazi modern, New York-os atmoszférát társítani a filmhez, ami mind látványban mind zenében egyaránt sikerül.

Szerencsére valami minimális feszültség végig körüllengi a produkciót, viszont a csúcspontok sajnos egyértelműen hiányoznak. Kérdem én, hogy lehet úgy izgalmassá tenni egy olyan filmet, amiben a fő feszültségteremtő erő az ártatlan s kiszolgáltatott túszok iránti aggodalom lehetne, úgy, hogy szinte egy percig sem foglalkozik a fogvatartottakkal, azok lelkiállapotával és félelmével? Szépen elzongorázza az egész procedúrát a túszejtéstől a váltságdíj megszerzéséig és a rosszfiúkhoz történő eljuttatásig, viszonylag aprólékosan, de sajnos sok fölösleges jelenettel is, miközben a tényleges túszdrámáról szinte egy szó sem esik.  A feszesre vágott tempóval, a határidő folyamatos mutogatásával és intenzív kamerarángatással próbál Scott kompenzálni, felemás sikerrel. Hamar észrevesszük, hogy a thriller-akció műfaji elegyítéséhez képest is vérszegény alkotást látunk, mely inkább fölöslegesen  a két főszereplőre és ügyes-bajos viszonyrendszerére koncentrál, de amúgy mégsem mond róluk semmit. Aztán eldördül az utolsó lövés, és nem történik semmi. A vásznon ez természetes, az események megoldódtak, a nézői közönyös reakciók már kevésbé megszokottak.

Nem beszélhetünk persze kifejezetten rossz, esetleg nézhetetlen opusról, egy unalmas estén tökéletes, gyorsan felejthető kikapcsolódást nyújtó darab ez. Egy mondattal jellemezvén: distanc nélkül beleillik Tony Scott popcornhalmokkal gazdagon kikövezettt filmográfiájába, mivel minden tekintetben középszerű alkotás lett a Hajsza a föld alatt.

www.imdb.com/title/tt1111422/

www.sonypictures.net/movies/thetakingofpelham123/